"Idill. Ez az első szó, amit a képeket szemlélve kimondatlanul is kimondhatunk a képeket nézve. Városképek, benne élő emberek és zsáner-pillanatok váltakoznak diafilmszerűen. Az alkotások olyan pillanatokat jeleznek, amelyekben a forma és a tér az anyag és a szín által meghatározott képi viszonyokból ered. Mintha fotókat néznénk távolról, és a távoli formákat nagyítanánk fel. A festő szemmel láthatóan keveri az előtte lévő képet a belső élményeiből és intuitív meglátásaiból merített-vágyódott pszeudovilággal, és tudatosan törekszik arra, hogy képeit közérthetővé tegye. Optikai jelenséggé, fényből, színből, tömegből, vonalból, mozgásból, ritmusból és dinamikából táplálkozó energiává, sugárzó térré alakítja vásznain személyes világa és a pillanat mozzanatait. A festészet és a plasztikai alakítás hagyományos eszközeivel dolgozik, nem hagyományos médiumon: redukált, csak a lényeget előtérbe hozó plasztikusság, plakátszerűség és konstruktív téralakítás jellemzi a képeket.
Érdemes megfigyelni a vajdás-expresszív hagyományokból kifejlődött, redukált alakokat, melyek organikus részeivé válnak a helyszíneknek. Hagyományos portrék - nem hagyományos módon. Az emberábrázolás során az arc triviálissá vált, és hajlamos "maszkként" viselkedni - a helyzetnek megfelelően. Az emberek mozgása, testtartasa, gesztúrája sokkal többet láttat a valódi énjükből, mint a mimikájuk, melyre a másik fél alapvetően koncentrál. A testtartást, mivel csak a periférikus látómezőben van, inkább csak érezzük. Az arc hazudhat, de a testtartást kevésbé tudjuk tudatosan kontrollálni, így egy őszintébb másik felet mutathat. Ha az arc hiányzik, emocionális lény mivoltunkból azonnal helyettesítünk, azaz egy ideát képzelünk bele az üres keretbe, mely azonnal intimebb közelségbe képes hozni az alakot."
Tetszett az írás? Ossza meg!